Az egész 1994-ben kezdődött. A Világbank figyelmeztette az öregedő társadalmakat (ahol kevés a születés és egyre hosszabb ideig élnek az emberek), hogy a kétpilléres nyugdíjrendszer fenntarthatatlan. Három pillérre van szükség. Állami nyugdíj, önkéntes nyugdíj (ez a kettő) és a harmadik: a magánnyugdíj-pénztárak rendszere.
Magyarország 1998-ra fogadta meg a Világbank tanácsát és alakította ki a harmadik pillért. Belépni kötelező volt ide is, akárcsak az államiba, egyedül az önkéntes maradt hű a nevéhez.
A dolog úgy nézett ki, hogy az aktívak bruttó béréből továbbra is levonták a nyugdíjjárulékot, ám annak egyik része az államkasszába ment (ez volt a kisebb hányad), a másik része pedig magánnyugdíjpénztárakon egyéni számlán lett minden munkavállalónak jóváírva.
A magánnyugdíjpénztárak egyértelmű előnye volt, hogy mivel automatikusan bővült a számla a folyamatos járulék beáramlástól, tényleg mindenkinek egyénileg gyűlt a nyugdíjvagyona, ami ráaádsul be is volt fektetve, tehát hozamot is termelt. Így akarták elérni, hogy az időseket ne teljes egészében a jövő generációinak kelljen eltartani (tekintve, hogy nem születik elég gyermek), hanem legyen mindenkinek saját vagyona is.
A hátránya – ami később a hivatalos magyarázat szerint a vesztét is okozta -, hogy túl sok forrást vont el a költségvetéstől. Hisz a pénztári számlára került nyugdíjjárulékokat nem tudták kifizetni az aktuális öregségi nyugdíjasoknak (vagyis nem volt pénz az állami nyugdíjra).
Magánnyugdíjpénztár élt: 1998-2011
2010 fontos év volt és nem csak a kormányváltás miatt. Ekkortól kezdtek el tömegesen nyugdíjba vonulni a Ratkó gyerekek. Ratkó Anna nevéhez köthetően az ötvenes években Kb. 200 ezer állampolgárral bővült a haza (nézve az KSH interaktív korfáját).
Az épp hatalomra kerülő kormány pontosan tudta, hogy a költségvetést milyen terhek fogják érni, ha a “Ratkók” elkezdenek nyugdíjba menni.
Ki kellett találni valamit
Talán egy füstös szivarszobában zajlott a jelenet. Vagy egy kormányülésen. Minden lenti mondat fikció, az esetleges valósággal való egyezést kizárólag a véletlennel lehet magyarázni.
- Ez így nem lesz jó. Össze fog omlani a költségvetés, abba bele lehet bukni, az elődeinknek sikerült.
- Ez így igaz, miniszterelnök úr.
- Szüntessük meg a rendszert és szerezzük meg a költségvetésnek azt a 3000 milliárdot. Intézzétek el!
- Megszüntethetjük, de a 3000 milliárd az nem a mienk. Az az embereké. Tisztelettel, miniszterelnök úr.
- Vegyük el.
- Nem lehet, mondom, hogy az övék. Önként kéne lemondjanak róla.
- Hát akkor vegyük rá őket, hogy önként mondjanak le róla.
- De hogyan?
- Ez a munkád, találd ki. Te vagy a nemzetgazdasági miniszter.
- Huh, hát nem is tudom… Mondjuk azt nekik, hogy ha nem mondanak le róla önként, akkor nem fognak rendes állami nyugdíjat kapni?
- Tetszik a gondolkodásod! Folytasd!
- Oké, mondjuk még azt nekik, hogy a pénztárak eltőzsdézik az emberek vagyonát?
- Ez is tetszik, ezt a Gabi fogja mondani már jövő héttől, ő a szóvivő.
- Igenis, miniszterelnök úr.
- Most november van, januárra legyen meg a pénz, addig jelenjen meg mindenhol, hogy eltőzsdézik és nem lesz nyugdíj, illetve amit még gondoltok, azt is megígérhetitek, hogy „megmarad” az egyéni számla, bánom is én. Az ülésnek ezzel vége.
Nem sokkal később megjelent a „nyugdíjmentő törvénycsomag”, melynek célja:
„… hogy biztonságossá tegye az állami nyugdíjrendszert. A másik célja, hogy választhatóvá tegye a nyugdíjrendszert, azaz mindenki döntse el, hogy az állami rendszerben, vagy az önkéntes nyugdíjrendszerben marad, hiszen januártól a korábbi kötelező magánnyugdíjpénztári rendszer is önkéntes magánnyugdíjpénztárrá alakul” (forrás: Index)
A trükk
„Ha a magánnyugdíjpénztári tagok úgy döntenek, hogy visszatérnek az állami rendszerbe (ehhez nem kell nyilatkozni), akkor február 1-jétől visszaáramlik az összes befizetésük az állami rendszerbe, és ebben az esetben a tag magával hozza a számláját, ami egyéni számlára kerül” – mondta a nyemzetgazdasági miniszter 2010 novemberében. (forrás: Index)
Tehát, akik nem nyilatkoznak ergo nem csinálnak semmit, azoknak automatikusan visszaolvasztják a pénzét az államkasszába, akik viszont nyilatkoznak, azok ezt 2011 januárig tegyék meg, és vállalják az ezzel járó egyelőre még nem pontosan ismert kockázatokat (kevés állami nyugdíj, „eltőzsdézett” vagyon).
A kampány sikeres volt. Az emberek 97%-a nem csinált semmit. A maradék 3%, kb. 100 000 ember megtartotta a magánnyugdíjpénztári tagságát.
Fontos esemény: Az egyéni számlákkal kapcsolatos állítás üres ígéretnek bizonyult, azóta sincs senkinek külön nyilvántartva, hogy mennyit fizett vissza az államkasszába.
Ki járt jobban?
Azok, akik megtartották a pénztári befizetéseiket. Két ok miatt is. Egyrészt az azóta eltelt időben több mint megduplázták a pénzüket a 2010-es évek konjunktúrájának köszönhetően, hisz a pénzük be volt fektetve. Másrészt a nyugdíjbavonulásuk előtt visszalépve az állami rendszerbe jobb nyugdíjt tudtak maguknak kialkudni, nem beszélve arról, hogy a visszalépéskor megkapták az addig felgyülemlett hozamokat is.
A lenti táblán látható a 10 éves hozam, 2020-ig, az azóta eltelt években a 22-es évet leszámítva szintén jelentős növekedések történtek, 2023-ban például 20% feletti eredmények voltak, ezzel együtt közel 150% körüli növekmények lehetnek a még megmaradt pénztártagok befizetésein (ez csak a részvénytúlsúlyos/növekedési portfóliókra igaz).
Mi a tanulság?
Valószínűleg tényleg fenntarthatlan volt a magánnyugdíjpénztár akkori formája. Ám egy reformmal tovább vihető lett volna. Például csökkentve a pénztárak felé áramló járulékok mértékét és növelve az államkassza bevételét. De valamiért inkább a teljes beszántásról döntött az akkori és jelenleg is kormányzó erő. Illetve nem egészen.
A magánnyugdíjpénztárak nem szűntek meg. Továbbra is működnek, csak kikerültek az állami adó-allokáló rendszerből. A cikk írásának pillaantában úgy néz ki, hogy a megmaradt 4 pénztár, rövidesen 2 szereplősre zsugorodik, összeolvadnak, marad a Horizont és a Budapest.
És van még valami:
Régóta tartja magát a mondás, hogy a „magánnyugdíjpénztárakat elvették”. Valójban nem vették el. Egyszerűen csak elérték, hogy a többség ne nyilkatkozzon annak megtartásáról. Az emberek önként adták oda.
Mi lett a következmény?
A megtévesztő kommunikáció, az egyéni számlák ígéretének be nem tartása mély sebet szántott az adófizetők lelkén. Átverve érezték – és érzik mai napig – magukat sokan. Az események nem javítottak a lakosság önkéntes alapon történő nyugdíjmegtakarítási kedvén sem. Növekedett a bizalmatlanság a pénzintézetek felé, akiknek pedig az egészhez semmi közük nem volt akkor és ma sem.
Azonban keletkezett még egy fontos tanulság. Befektetni megéri. A magánnyugdíjpénztári 150%-os hozama gyönyörű példája annak, hogy mire képes a hosszútávú befektetés. Pénzből még több pénzt csinál, amivel a nyugdíjbavonulást kiválóan megalapozható.
